HALMAI TAMÁS

A dulimanók zenehallgatási szokásairól (Cortázar-apokrif)

A dulimanók közismerten szeretik a zenét. Tudvalevő az is, hogy a zenéktől, melyeket hallgatnak, a fámák szívébe szomorúság költözik, a reményeket pedig baljós szorongás fogja el. A dulimanók ezzel mit sem törődnek. Rendíthetetlen elszánással hallgatnak kantátákat reggel és madrigálokat este, ebédhez jazzt az 1950-es évek New Yorkjából, délutáni szunyókáláshoz Telemann-szviteket (egészen halkan, ahogy a virágok is tennék), s közben azzal sem törődnek, hogy az ilyen zenék hatására szívükbe szomorúság költözik, s egyúttal baljós szorongás fogja el őket.

A dulimanók filozófiája egyszerű: a zene szép, a szépséggel találkozni varázslat, a varázslat szomorúsága pedig jó alkalom, hogy kedves szavakkal vigasztalják egymást. Kedves szavakkal vigasztalni egymást a szépségtől áthatott szomorúságban: a dulimanók szerint ez örömtelibb elfoglaltság, mint expedíciót szervezni a tenger legmagasabb pontjára, a növények hitéletét tanulmányozni pirkadatkor, vagy társas jövőt jósolni egy remete tenyeréből.

Egyszer egy dulimanó az elképedt fámák és remények előtt egyenesen úgy fogalmazott: ez maga a boldogság. (Utóbb hasztalan igyekezett, természetesen kedves szavakkal, megvigasztalni őket.)